Harry Potter és Sauron küzdelme a Narnia cukormáz-országában

[[video]]Nem árt, ha egy jó karácsonyi film el tudja hitetni velünk, hogy éppen a habcsók hegy tetején egy mézeskalács házikóban üldögélünk, kint hatalmas pelyhekben hull a hó, mi pedig a kandalló megnyugtatóan ropogó tűzénél melegedve forró csokit szürcsölünk, arcunkat a karácsonyfa színes díszeinek fénye világítja meg, lábunknál az ajándékok, amik csak arra várnak, hogy kicsomagoljuk őket. Ha ez a feeling megvan, mindegy, hogy miről szól, kik játszanak benne, mindegy, hogy filmként amúgy vacak, vagy zseniális, amint elkapja a karácsonyi szellemet, máris elérte a célját. A diótörő és a négy birodalom című Disney mese láttán már majdnem a szánkban érezzük a habcsók hegy tetején, a mézeskalács házban szürcsölt forró csokit, ám ahogy feltekintünk, kiderül, hogy a bögrénk üres, a hóesés elállt, a tűz leégett a kandallóban, karácsonyfa és ajándékok sehol, csak mi vacogunk a hidegben.

Annyi bőrt nyúztak le róla már, hogy A diótörő történetét még az is ismeri, aki soha nem olvasta, vagy látta az eredetit. E.T.A. Hoffman német író pszichedelikus lázálma, A diótörő és az egérkirály alapján Csajkovszkij készített balettet, világhírűvé téve a karácsonyi álomban a félelmetes egérkirállyal megküzdő, és az ünnepet hősies küzdelemben megmentő diótörőt. A sztori azóta rengeteg feldolgozásban bukkant fel, néha olyan vad dolgokban is, mint a Barbie és a diótörő, vagy A legdinkább diótörő. Moziban legutóbb nyolc éve láthattuk, Andrej Koncsalovszkij orosz rendező Budapesten és Pomázon forgatott feldolgozása Elle Fanning és John Torturro, no meg a nácinak öltöztetett egér-rémek főszereplésével hatalmasat bukott, 90 milliós költségvetéséből alig 16 milliót sikerült visszahoznia. – A balett nem igazán működik a mozivásznon – mondta akkor Koncsalovszkij, ám ez a mély művészetfilozófia nem akadályozta meg a Disney-t abban, hogy újra nekifusson a történetnek.

Bár talán mégis meghallották az orosz rendező szavait, és végül ezért döntöttek úgy, hogy hagyják a fenébe az eredeti karácsonyi mesét, és inkább összegyúrják a legismertebb fantasy filmeket, majd a végeredményt leöntik egy kis ünnepi cukormázzal. Nem vicc, mintha Alice nem is a Csodaországba, hanem a Középföldébe oltott Narniában álló Roxfortba zuhant volna a nyúl (ehelyütt: kisegér) üregén át. Harry Potter és Gandalf ad itt találkát Hófehérke gonosz mostohájának, hogy aztán együtt menjenek végig a sárga úton, egészen a varázslatos birodalmakat rejtő ruhásszekrényig.

Aztán persze hamar rájövünk, hogy van itt egy trükkös csavar, vagyis nem a producerek nem feledkeztek ám el a meséről, csupán továbbírták azt. A kis Clara Stahlbaum (Mackenzie Foy) ugyanolyan izgatottan várja a karácsonyt, ahogy a mamája, Marie tette azt évtizedekkel korábban. Van azonban egy nagyon nagy különbség, Clara már nem lehet édesanyjával, Marie (Anna Madeley) ugyanis nem sokkal korábban elhunyt. Végakaratát követve özvegye, Benjamin Stahlbaum (Matthew Macfadyen) karácsonyi ajándékokat ad gyermekeiknek. Calara egy rejtélyes, tojás alakú dobozkát kap, amit sehogyan sem tud kinyitni. Az hagyján, hogy ő képtelen rá, de még a mágikus szerkezetek egész sorát gyártó keresztapja, Drosselmeyer (Morgan Freeman) sem nyitja fel neki, pedig, mint kiderült, a tojást ő maga készítette még Marie számára.

A kislány keresztapjától – aki nem mellesleg olyan, mintha Albus Dumbledore hirtelen a Wild Wild West steampunk világába teleportált volna – visszatér a meseszerű a bálba, ahol azonban, hiába erősködik az apja, nem akar táncra perdülni, sokkal jobban érdekli a karácsonyi ajándéka, amelyet a kastély minden gyermek vendége a saját névre szóló fonalát követve találhat meg. Clara a fonal mentén, a legszebb narniai hagyományokhoz hűen, hirtelen egy varázslatos hófödte világban találja magát. De nem marad le Alice Csodaországja sem a versenyben: miután a lány karácsonyi ajándékát, a tojás alakú dobozt nyitó kulcsot egy egérke megkaparintja, Clara üldözőbe veszi az apró teremtményt, és egyre mélyebbre hatol az ismeretlenbe.

Szerencséjére azonban összeakad az életre kelt diótörővel, Philippel (Jayden Fowora-Knight), aki elviszi a lányt a Cukortündér (Keira Knightley) kastélyába. Elég egy pillantást vetnünk az épületre, hogy úgy érezzük, valami nagyon nem stimmel. Mintha a cukormázzal leöntött, vattacukorba forgatott Kreml magasodna előttünk, és hogy teljes legyen a kép a Cukortündér arca is olyan simára vasalt, mint Vlagyimir Putyiné, és legalább olyan mézesmázos is, mint az orosz potentát tizenöt vodka után.

De ahogy a szívünkhöz kapunk, egyből ki is engedhetünk, a Cukortündér ugyanis gyorsan elspoilerezi a sztorit. Kiderül, hogy az egész varázsvilágot Clara anyja még gyermekként keltette életre egy gép segítségével, ami a játékokból hús-vér lényeket kreál. Vagyis nem spin-offot, vagy gagyi utánérzést látunk, hanem A diótörő 2-t, avagy a Clara visszatért. Hiszen a kislány belső értékeit tekintve kísértetiesen hasonlít a mamájára, és ez a tulajdonság még jól jön a fináléban. Már csak azért is, mert amíg az aranyos játékszerek békében megférnek egymással, az élővé tett lények egyből háborúzni kezdenek, a varázsvilág négy birodalma – köztük a Rőt anyó (Helen Mirren) vezette Negyedik Birodalom – így annak rendje és módja szerint egymásnak feszül. A háborúba torkolló ellenségeskedés pedig olyan öldöklést hoz a végén, hogy attól még Sauron is megnyalná mind a tíz ujját, ha lenne tíz ujja.

A habcsók világot a forró csoki illata lengi be, a tündérek, katonák és egérkék világában azonban senki sem az, akinek látszik. Ebben a diótörő verzióban még akár az egerek is lehetnek hősök, és az ólomkatonák is gonoszak. Őrület. Hiába azonban a formabontó feldolgozás, hiába a színpompás mesevilág, a szórványosan felbukkanó balett részletek, napjaink egyik leghíresebb sztár balerinája, Misty Copeland előadásában, hiába Csajkovszkij szintén mutatóba bejátszott dallamai, és hiába az összes elérhető fantasy filmet egybegyúró dramaturgia, A diótörő és a négy birodalom sajnos egy felejthető karácsonyi film lett. December 24-én délelőtt simán elmehet a tévében, de moziban nem sok minden szól mellette.

Persze sok jóra nem számíthattunk azok után, hogy a Disney több körben tudta csak befejezni a filmet. Elsőként Lasse Hallström (Kutyasors, Gilbert Grape, Csokoládé, Kedves John!, Egy kutya négy élete) svéd rendező futott neki, és nyolc hónapnyi forgatás után be is fejezte az alkotást, ám a stúdiót annyira nem győzte meg a végeredmény, hogy megbízták Joe Johnstont (Jumanji, Jurassci Park 3, Amerika kaptiány: Az első bosszúálló), hogy készítsen még felvételeket a filmhez, egy frissen megírt forgatókönyv alapján. Johnston, akinek nem mellesleg a következő produkciója az új Narnia-film lesz, majd egy hónapot dolgozott még, hogy gatyába rázza (vagy tönkrevágja) A diótörőt, de hiába erőlködött (akár így, akár úgy), ebből a sztoriból már nem jöhetett ki jól a Disney. Egy kedves családi, sőt, karácsonyi történetnek marhára nem tesz jót egy ilyen cserebere. És ez a végeredményen pontosan látszik: látványos, ám minden próbálkozás ellenére üres és hideg lett ez a film.

(fib)