A buta libák elárulták Mártont, de nekünk adtak egy ünnepet

Tizenegyedik hó tizenegyedike. Önmagában is jól hangzik, hát még ha tudjuk, hogy Szent Mártont ünnepeljük – legalábbis kéne, és mellé persze jöhet a Márton-napi liba, minden mennyiségben.

Aki Márton napon libát nem eszik, egész éven át éhezik

– így szól a nagy népi bölcsesség, úgyhogy jobb, ha biztosra megyünk és eszünk libát ilyenkor.

A „hol?” kérdést jobb, ha fel sem tesszük, mert gyakorlatilag bárhol, persze alapként kiindulhatunk a programturizmusoldaláról. Innen is tudhatjuk, hogy az ünnepnek eszében sincs véget érnie 11. hó 11-én, sőt, van, ahol szinte egész novemberben tartja majd magát.

Ilyenkor a hagyományok szerint már befejeződnek a mezőgazdasági munkák, eljött az ünneplés ideje, hogy aztán november végére, december elejére elcsendesedjünk, és legyen igazi adventünk.

Nem kétség, hogy a Márton-napi ünnepség reneszánszát éli egy-két évtizede nálunk és persze hatalmas üzlet is lett belőle. Ugyanakkor nemcsak a pocakunkhoz, hanem a szívünkhöz is közel állhat e nap, Szent Márton okán.

Tours-i Szent Márton itt, Pannoniában, közelebbről Savariában (a mai Szombathelyen) született 316-ban vagy 317-ben. Nyolcvanegy évet élt, és úgy, ahogyan élni érdemes. Fele köpenyét egy nélkülöző koldusnak adta, katonaként a császárnak is nemet mondott, hogy Istent szolgálja, falvakban térített és gyógyított. Nem akart püspök lenni, ezért libaólban bujkált, ám a buta libák a gágogással elárulták.

Márton napján egyébként a liba hátsó részéből illet küldeni a papnak, ebből lett aztán a püspökfalat.

(AA)