Keresés

Elérhetőségek

Központi e-mail cím
info [kukac] promotions.hu

Szerkesztőségi e-mail cím
szerk [kukac] promotions.hu

Ügyvezető
maxi@promotions.hu

Programok beküldése
programok@promotions.hu

Hogy került ez a film a mozikba?

Hogy került ez a film a mozikba?

Zene, Film & Kultúra

Hogy került ez a film a mozikba?

Zene, Film & Kultúra

Promotions - 2018.11.01. 11:12
A digitális forradalom egyre-másra szedi az áldozatait. Ami két évtizede még elképzelhetetlen volt, ma már a szomorú valóság: eltűntek a videtótékák. A VHS lassan már ismeretlen fogalom, vagy legjobb esetben is csak régészeti lelet. Így pedig nyomtalanul kitörlődnek a kollektív emlékezetből azok a B és C-kategóriás alkotások, amelyeken több generáció nőtt fel: a hangalámondásos akció- és horrorfilmek, amelyben a képminőséget csak a félelmetes szinkron tudta alulmúlni, mégis százezrek bámulták az Amerikai nindzsát, a Tomboló terrort, vagy a Halálpartot. Most minden, a posztmodern kor vívmányai elől az emlékeibe menekülő nosztalgia-függőnek jó hírrel szolgálhatok. A magyar mozikba is eljutott Ryuhei Kitamura Defekt (Downrange) című filmje, amely másfél órára visszahozza a VHS-korszak legszebb pillanatait. Hogy miként, és főleg miért került ez a 2017-es remekmű több mint egy évvel a világpremierje után Magyarországra, az rejtély. De ne is bolygassuk a dolgot, élvezzük ki inkább, hogy akár egy multiplex moziban is visszautazhatunk az időben huszonöt-harminc évet.

Horror-thrillerként reklámozzák a japán rendező Amerikában forgatott alkotását, ami abból a szempontból tűnik relevánsnak, hogy épp ez a két elem hiányzik belőle. Horrorként inkább paródia, thrillerként pedig legalább annyira feszült, pörgős, és hiteles, mint egy Barátok közt epizód. A sztori az egyszituációs horrorok alaphelyzetét idézi. Egy hatfős carpooling, vagyis „telekocsis” társaság – a sofőr és barátnője négy idegennel osztja meg a járművet – autózik a keresztül a semmin, nem hogy település, még térerő sincs, a kocsi pedig hirtelen defektet kap. Satufék, kisebb pánik és nyakficam, vagyis elég olcsón megússzák a dolgot. Mivel telefonálni nem tudnak, civilizációnak semmi nyoma, és egy arra járó autóban sem nagyon bízhatnak, maguk állnak neki kereket cserélni, de mintha egy Tarr Béla-filmben lennénk, hosszú percekig birkóznak a pótkerékkel, ami csak nem akar a helyére kerülni. És amikor már nem csak mi unjuk a dolgot, hanem a gyilkos is, eldördül az első puskalövés.
Defekt1
Persze hangtompítóval, így sem a közönség, sem a kocsi túloldalán az árnyékban üldögélő társaság nem hallja, amint a kerékkel bajlódó szépfiú golyót kap a fejébe. Csak a földre hulló csavarkulcs kelti fel a figyelmüket. A szívtipró után valamiért pont a jó nőnek kell elhullania, így ő lép ki elsőként a fedezékből, de még meglepődni sincs ideje, máris jön az újabb találat. Két szétfröccsent agyvelő után a többiek számára viszonylag gyorsan összeáll a kép: valaki a távolból éppen szisztematikusan kivégzi őket. Persze, hogy a baleset sem volt véletlen, a gyilkos várt rájuk.

És ezzel kezdetét veszi a türelemjáték. Az egyik lány véletlenül fegyverszakértő, így pontosan tudja, hogy azért nem hallották a lövéseket, mert hangtompítót használ a gyilkos, és ez még nem minden, a tompító ugyanis lassítja a lövedéket, amely ezért nem képes átütni az autó karosszériáját. Amíg tehát a kocsi mögött lapulnak, biztonságban vannak.

Eddig a pontig sem rágtuk le a körmünket, innentől pedig leginkább a falat vakarjuk unalmunkban, és alig elítélhető módon, egyre jobban drukkolunk a gyilkosnak, hogy vessen véget a szenvedéseinknek. De ő sem kapkodja el, felejthető rövidfilm helyett egy bosszantóan rossz nagyjátékfilmig feszíti a húrt.
Defekt4
Ahhoz, hogy aggódjunk egy film szereplőjéért, nem árt, ha felépítik kicsit a karaktert, hogy szimpatikussá tegyék, hogy együttérzést, vagy akár szánalmat ébresszenek a nézőben. Kitamura hat rutintalan színésszel forgatta le a filmet, akik láthatóan még az egyszavas mondataikkal is küszködnek, a legegyszerűbb érzelmek hiteles kifejezése pedig már jócskán meghaladja a képességeiket. A karakterek emiatt el sem különülnek egymástól, persze látjuk, hogy van az izmos szépfiú, a jónő, a vicces másodhegedűs, a sofőr és a kevésbé vonzóra fazonírozott, de azért még így is bájos lány, meg a kemény csaj, de ez csak annyi, mintha a nyakukba akasztanák a táblákat, hogy kinek milyen figurát kellene megvalósítania, amiből aztán semmi sem jön össze. Emiatt sem aggódni nem tudunk a potenciális áldozatokért, sem együtt érezni velük, de még csak félni sem félünk, annyira valószínűtlen az egész.

Ráadásul a színészeknek nem csak saját magukkal van bajuk, hanem a többiekkel is, látszik, hogy nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy mások is benne vannak a jelenetben, lézengenek, egyik lábukról a másikra állnak, indokolatlanul fordulnak a kamera felé, vagy éppen annak háttal. Tökéletesen elvesznek a térben. Ami elég szerencsétlen dolog, hiszen a Defekt épp a tér játéka, mindig az a kérdés, hogy mennyi helye van a célpontoknak elmenekülni a golyó elől, mettől meddig tart a fedezék.
Defekt3
A film második harmadán jól látszik, a rendező a hosszú eseménytelen várakozásba komoly energiákat fektetett. Ez a rész lenne a thriller, ami idegtépő jelenetekben ragadná meg az áldozatok küzdelmét az arctalan gyilkossal. Steven Spielberg első filmje, az 1971-ben készült Párbaj Dávid és Góliát küzdelmét írta újra az amerikai autópályákon: egy kamionos igyekszik eltenni láb alól egy ártatlan autóst. Az agresszor arca egy pillanatra sem jelenik meg, az utazó ügynök kétségbeesett menekülése így magasabb szintre emelkedik: egy felsőbb erő, a sors, a végzet, vagy a kegyetlen világ elleni harccá nemesül. Erre vágyhatott a japán rendező is, de a vágy még kevés, nem árt, ha az ember ismeri is a feszültségkeltés eszközeit.

Sajnos a fináléhoz érve már persze visszasírjuk a korábbi jeleneteket, Kitamura olyan abszurd képsorokat tartogatott a végére, hogy elsőre azt sem tudjuk, sírjunk vagy nevessünk. Tényleg nehéz eldönteni, hogy a rendező csak szórakozik a nézővel, vagy halálosan komolyan gondolja a lezárást. A szétrobbanó állkapcsok, szilánkosra törő koponyák, kifolyt szemek, és spriccelve szétszakadó artériák látványa valóban a VHS-korszak legszebb hagyományait idézik. Ha addig esetleg nem is, az utolsó 20 perc még azok számára is visszahozza a kilencvenes éveket, akik az ezredforduló után születtek. Ezért örökké hálásak lehetünk Kitamurának.

A mérleg tehát bizonyos szempontból akár pozitív is lehet, hiszen a japán rendező amerikai filmje csodát tesz, feltámaszt egy letűnt világot, a baj csak az, hogy ezért másfél órán át kell szenvednünk. Amiért elég szerény bónusznak tűnik a legutolsó jelenet, amelynél pusztítóbbat régen láttam, aki kibírja sírva-röhögés nélkül, azt már nem érheti semmilyen meglepetés az életben.

Ha az élmény el is illan hamar, a kérdés heteken át velünk marad: hogy került ez a film a (magyar) mozikba?
Defekt2
(fib)

Legolvasottabb hírek