Öt visszautasíthatatlan ajánlat, avagy öt briliáns gengszterfilm

Ahhoz képest, hogy a film második részében Al Pacino és Diane Keaton arról beszélgettek, hogy ez lesz a világ legrosszabb filmje, hát, nagyobbat nem is tévedhettek volna. A Francis Ford Coppola által rendezett Keresztapa trilógia első két része ugyanis egyszerűen tökéletes. Mesterien elegyednek benne a szociografikus igénnyel ábrázolt társadalmi viszonyok, és a mesés elemek, a brutális leszámolások és a már-már festői szépségű beállítások. A lófej, a visszautasíthatatlan ajánlat, a halakkal alvó Luca Brasi, a szicíliai esküvő, Nina Rota zenéje, amit még Korda György kornyikálása sem tudott elrontani, mind-mind túlnőttek az első két részen. Ilyen filmekért volt érdemes úgy egyáltalán feltalálni a mozit.

A sebhelyesarcú

Rúgózhatnánk most Al Pacino filmbeli rettenetes latin akcentusán, vihoghatnánk a gazellatestű Michell Pfeifferrel közös, sokszorosan mémesedett táncjelenetén, fontoskodhatnánk azzal, hogy felhozzuk, hogy ez az 1983-as klasszikus csak egy remake, felidézhetnénk a nagy végső leszámolást, vagy a Tony Montana asztalra felhalmozott (khm...) finomlisztet, de valószínűleg az alábbi (egyébként igaz) történet mutatja be, micsoda erő van Brian de Palma mozijában. Robert Saviano írta a le a szicíliai maffiát bemutató riportkönyvében, hogy egy dél-olaszországi don megbízást adott egy építésznek, hogy pontosan olyan házat építsen neki, mint amilyen Al Pacinónak volt a Sebhelyesarcúban. A tervrajzok állítólag a film alapján készültek, az építész további munkásságát a kötet szerzője nem ismerteti...

Volt egyszer egy Amerika

Sergio Leonét hajlamosak vagyunk úgy képzelni, mint aki ritkán dugja ki a fejét a vérrel és sárral kevert spagetti westernek világából, pedig ezt az eposzt is neki köszönhetjük. A rendező a Keresztapa rendezését utasította vissza a New York-i zsidó gengszterek történetének megfilmesítésért, amivel mi, mozinézők biztosan nem jártunk rosszul. Ez a sokszor túlcsorduló érzelmekben és megkapóan hatásos jelenetekben bővelkedő klasszikusnak ugyanis bérelt helye van a filmtörténeti monolitok között. Robert De Niro, Joe Pesci és James Woods alakítása, és Ennio Morricone pánsípra írt dallama már csak hab a tortán. A film nagyszerű történetét amúgy szó szerint sikerült tönkretenni: a filmet túl hosszúnak találták és megvágták, így a mozikban eleinte meg is bukott. A rendezői változat DVD-kiadása azonban igazságot szolgáltatott Sergio Leonének.

Nagymenők

Operaáriára vonuló, elvérzett tolvajok. Nyekergő folkdallamra agyonrúgott bizalmi ember. És persze kokainkimérésre rávágott Rolling Stones-dal, a Gimme Shelter. Ha bárki más, mint Martin Scorsese, megpróbálkozna a fenti jelenetek leforgatásával, alighanem valahol Ed Wood mellett találná magát a filmtörténeti panteonban. De hát az öreg Marty más liga, amit egy teszt igazol a legjobban.

Kérdezzünk meg bárkit, aki szereti a Nagymenőket, hogy melyik a kedvenc jelenete. Szinte biztos, hogy senki nem Joe Pesci vérfagyasztó műbalhéjét említi majd. Az ugyanis olyan snassz, hogy még a Football factoryban is újrahasznosították. Tuti, hogy a háromperces, éttermi hosszú vágást említik majd. Na olyat senki sem tud filmre vinni, csak Scorsese.

Amerikai gengszter

Ha a Gotti alkotói tudják ezt, akkor már nem jártunk rosszul.