LCD Soundsystem – American Dream (lemezkritika)

Milyen lett az LCD Soundsystem-féle "amerikai álom"? Őszinte leszek: ez az album rossz. Rossz hallgatni, hiányzik belőle az a lendületesség, és azok a kissé elborult, de mégis élettel teli számok, amik Murphyékre oly jellemzőek voltak korábban. Nincs rajta SLÁGER, mint a Tribulations volt anno, de nincs rajta olyan tökéletesen megkomponált katartikus csúcsmű sem, mint az „All My Friends”. Ez a lemez más lett, mint az előző három. És mégis...

Ez az album mégis jó. Első hallgatásra nem fogja megadni magát, de szépen lassan, fokozatosan ráérez az ember. Mintha egy zenei időutazáson vennénk részt, ahol a cél a hetvenes évek második fele: David Bowie, Berlin-korszak valamint Brian Eno, és ne feledkezzünk meg a Talking Heads-ről sem. Azonban ez a visszatekintés nem sok vidám pillanatot fog okozni. Az idő múlása, és az elmúlt évek nagy sztárjainak távozása komoly hatással volt Murphyékre, ez pedig a szövegekben is visszaköszön. Elég csak a kiragadni pár sort: "You're already gone/Yeah, you're already gone/We are already home/My love life stumbles on" hangzik el fájdalmasan a nyitó "oh baby"-ben, vagy "And life is finite/But shit, it feels like forever/It feels like forever" az elsőként kislemezre másolt, és klippel megtámogatott, "tonite"-ban mind-mind az elmúlásról, a kapcsolatok leépüléséről szólnak. Az album zárása pedig minden addiginál megrendítőbb: a "black screen" 12 perces szívszorító lüktetése (különösen annak instrumentális zárása) ad még egy utolsó lökést, hogy teljesen átérezzük azt az ürességgel járó szorongást, ami inspirálta a korongot.

Az "american dream" nem egyszerű hallgatnivaló, és nem is való mindenkinek. Ez az eddigi legkomolyabb és legmelankólikusabb LCD Soundsystem lemez, de ha mégis adunk neki egy esélyt, és odafigyelünk a szövegekre (is), olyan élménnyel leszünk gazdagabbak, mint akár egy szívszorító dráma megtekintése után.  Csak ebben az esetben elég, ha a fülünket nyitjuk meg James Murphy és zenekara előtt. (GaVRoS)