Ez az album mégis jó. Első hallgatásra nem fogja megadni magát, de szépen lassan, fokozatosan ráérez az ember. Mintha egy zenei időutazáson vennénk részt, ahol a cél a hetvenes évek második fele: David Bowie, Berlin-korszak valamint Brian Eno, és ne feledkezzünk meg a Talking Heads-ről sem. Azonban ez a visszatekintés nem sok vidám pillanatot fog okozni. Az idő múlása, és az elmúlt évek nagy sztárjainak távozása komoly hatással volt Murphyékre, ez pedig a szövegekben is visszaköszön. Elég csak a kiragadni pár sort: "You're already gone/Yeah, you're already gone/We are already home/My love life stumbles on" hangzik el fájdalmasan a nyitó "oh baby"-ben, vagy "And life is finite/But shit, it feels like forever/It feels like forever" az elsőként kislemezre másolt, és klippel megtámogatott, "tonite"-ban mind-mind az elmúlásról, a kapcsolatok leépüléséről szólnak. Az album zárása pedig minden addiginál megrendítőbb: a "black screen" 12 perces szívszorító lüktetése (különösen annak instrumentális zárása) ad még egy utolsó lökést, hogy teljesen átérezzük azt az ürességgel járó szorongást, ami inspirálta a korongot.
Az "american dream" nem egyszerű hallgatnivaló, és nem is való mindenkinek. Ez az eddigi legkomolyabb és legmelankólikusabb LCD Soundsystem lemez, de ha mégis adunk neki egy esélyt, és odafigyelünk a szövegekre (is), olyan élménnyel leszünk gazdagabbak, mint akár egy szívszorító dráma megtekintése után. Csak ebben az esetben elég, ha a fülünket nyitjuk meg James Murphy és zenekara előtt. (GaVRoS)