Miért nem bölcs dolog elfojtani a szomorúságot?

A szomorúságot és rosszkedvet egészégtelennek és kontraproduktívnak éljük meg. Egyszerűen nem látjuk értelmét annak, ha szomorúak vagyunk, és félünk is tőle, mert nem látjuk a végét: csak azt, hogy az akkor, abban a pillanatban rossz.

A Psycholgy Todaynek nyilatkozó Lena Dickens és Zoe Kahn pszichiáterek szerint nyomás is van az emberen, hogy mindig boldognak és elégedettnek tűnjön. A szakemberek szerint a közösségi oldalaknak óriási szerepük van ebben, a fentebb említett motivációs idézetekkel, a tökéletes barátokról, családról, életről szóló fényképekkel. Amik sok esetben hamisak.

„Az emberek nem szeretik, ha lehúzzák őket, ha elrontják a kedvüket, éppen ezért mindenki arra törekszik, hogy csak jó dolgokat mutasson, hogy szeressék”

– mondja Kahn. Ami azt is jelenti, hogy magunkban tartjuk a szomorúságot, mert kétség ne férjen hozzá, az érzést megkerülni szinte lehetetlen.

A szakemberek úgy vélik, hogy a szomorúságot egy olyan érzésként éljük meg, amit minden áron el kell kerülni, mivel sokunk nem tanulta meg, hogyan birkózzunk meg vele. Így nem marad más hátra, mint figyelmen kívül hagyni, és elnyomni. Arra tanítottak minket, hogy lépjünk túl dolgokon, szedjük össze magunkat, így aztán nem véletlen, hogy kerüljük az érzést, és az azt sugárzókat, mint a leprát. Ennek viszont a szakemberek szerint nem az az eredménye, hogy valóban elkerüljük, hanem hogy felhalmozzuk. Kahn páciensei közül sokan hosszú alvásokkal (már, ha tudnak), tévézéssel, étellel vagy itallal, munkával, esetleg gyógyszerekkel nyomják el, ha bánatosak.

Ennek azonban hatalmas ára van. Ugyanis, ez az érzés addig-addig gyűl, mígnem robban, és olyasmiket teszünk, amit később megbánhatunk. Legyen az egy egyéjszakás kaland, egy megbánt vásárlás, felmondás a munkahelyen, vagy egy kapcsolat hirtelen megszakítása.

Ha gyülemlik a megemésztetlen érzelem, annak vannak intő jelei, amikre érdemes odafigyelni. Például, ha valaki:

• Folyamatosan keménynek mutatja magát – még a legnehezebb helyzetekben is.
• Apró dolgon felhúzza magát olyannyira, hogy akár hisztériás rohamot produkál.
• Folyamatosan mások társaságát keresi és őket hallgatja, de magáról nem nagyon beszél.
• Szorong.
• Sosem ér rá, mert betáblázza magát minden napra teendőkkel.
• Gyomorproblémák lépnek fel.
• Fejfájás gyötri, feledékeny lesz.

A szakértők szerint azonban, akármennyire rosszul is hangzik, a szomorúság érzése jó dolog és hasznos. Az evolúcióval járó, normális érzés, amit hagyni kell megélni, és nagyon fontos hallgatni rá. Ugyanis sok mindent elmond rólunk és arról, hogy mire van szükségünk és mi az, amire nincs. A szomorúság egy jele is lehet annak, amin változtatni szeretnénk. Egy közeli hozzátartozó elvesztése esetén pedig a szomorúság arra való, hogy feldolgozzuk az elvesztését.

„A gyász tulajdonképpen a szeretettel is egyenlő”

– mondja Kahn. Olyan szereteté, amely már nem tud a szeretet személy felé irányulni.

Elfojtani nem bölcs dolog, mert attól még nem fog elmúlni. Inkább másként fog megjelenni, például az egészségünk kárára. Vagy más kapcsolatainkra hat ki. Ilyenkor eshet meg az, hogy ok nélkül ráripakodunk valakire, aki – mivel nem jeleztük neki – nem látta rajtunk, így nem tudja, hova tenni a történteket. A méreg sokszor félelemből vagy szomorúságból gyökerezik. Ez pedig – egy idő után – a kapcsolat elvesztéséhez is vezethet.

A szakemberek szerint már az is jó, és segítség, ha a szomorúságunkról beszélünk valakinek. Legyen az egy családtag, barát, vagy akár egy terapeuta. A kibeszélés kulcsfontosságú. Kahn szerint egy hosszú, kiadós séta is sokat segít, meditáció vagy napló vezetés, bármi, ami nem arra fókuszál, hogy az ember figyelmét folyamatosan elterelje a problémákról. Mert, ha nem így teszünk, attól még a probléma ugyanúgy velünk marad, csak sokkal nagyobb károkat okoz hosszú távon.