Háborúban született 6 hónapra, 1 kilóval – 103 éves lett Szupernagyi

[[adv]]

Egy 103 éves magyar ember élete többköteges történelmi regény. Idősebb, mint a „nagy” októberi szocialista forradalom, így amikor az osztrák–magyar-monarchiában megszületett, még fogalma sem volt a világnak arról, mi a kommunizmus. Átélt két világháborút, egy-két forradalmat,

egyetemista korban volt a bécsi döntések idején,

és amikor a 74, születésnapját ünnepelte, Magyarország a rendszerváltásnál tartott, az első szabad választásra készült 1990-ben. 103 évesen alanyi jogon is megérdemelne mindenki egy cikket, tanulmányt, könyvet, a konkrét esetben különösen.

Ami a konkrét esetet illeti, Farkas Andrásné, avagy „Nagyi” (bár nem vérrokon, e név ráragadt: unokái mellett gyermekei is így hívják) már a második világháború alatt is mostani, Bartók Béla úti lakásában élt, sőt a háborúban szülte első két gyermekét. A minta önmaga volt, hiszen ő az első világháború közepén született Szémán Erzsébetként, 1916. március 29-én Tordán. Hat hónapra, egy kilóval.

„Amikor bejöttek a románok, megijedt édesanyám, hogy elviszik aput – meséli. –

Állapotos volt, leesett a lépcsőn, utána hetekig feküdt, azt hitte mindenki, hogy nem maradok meg. De még most is élek.” 

Vattába csavarva mentette meg az édesanya koraszülött gyermekét. Későbbi további háromnak adott életet. Ez volt az első csoda.  A másodikra sem kellett sokat várni, bár félve írjuk le, nehogy valaki ezt gondolja a hosszú és tartalmas élet titkának.

„Még baba voltam, amikor édesanyám elment valahová, ezért úgy sírtam, hogy

a szomszédasszony javaslatára nagyanyám mákkal etetett meg. Két napig aludtam tőle.

Azt mondták, ha felébredek, és eszem anyatejet, életben maradok.”

Erre a világra ébredt. Első emlékei idején Erdély már Romániához tartozott, de kereskedő édesapjának köszönhetően nem éltek benne rosszul.

„Apu pékséget nyitott, négy-öt inas dolgozott benne, volt szobalányunk, szakácsnőnk, ötszobás lakásunk.

Sokat jártunk fürdeni a sós tavakba, fenntartott a vize, ezért nem kellett úszni” – meséli tovább.

Édesapja összetartotta a helyi magyarokat, vegyes házasságok ebben az időben elképzelhetetlenek voltak. Miközben katolikus egylet és nőegylet is működött Tordán, a plébános minden vasárnap náluk ebédelt, havonta egyszer pedig minden papot, lekészt vendégül láttak, így rendszeresen összejött a római katolikus, a görög katolikus, a református az unitárius lelkipásztor, de még az ortodox egyház román papja is ott volt.  

„Az érettségin csak negyedszerre vagy ötödszörre mentem át, mert magyarként azt mondták rám, nacionalista vagyok.

Pedig bécsi döntésig Tordán testvérként éltek a románok és a magyarok. A legjobb barátnőm egy román lány volt, Klementina, a tengerpartra is elmentem vele, nyugdíjas korunkig tartottuk később a kapcsolatot – emlékszik vissza Nagyi, akinek a szülővárososa, Torda az 1940-es második bécsi döntéssel éppen kívül rekedt az új magyar határon. – A patikában dolgoztam, amikor bemondták, hogy a határ Torda és Kolozsvár között van már. Ettől kezdve Kolozsváron ölték a románokat, Tordán ölték a magyarokat. Azért is megvertek egy fiút a piacon, mert magyarul kért tojást, a főnökömnek kellett megmenteni.

A vőlegényem már Budapesten tanult, a határ két oldaláról láthattuk egymást, öt méterről kiabáltunk egymásnak.

Romániába nem mehetett vissza, mert katonaszökevénynek számított, Budapesten két-három évig járt az orvosi egyetemre, de a szülei tovább nem tudták fizetni a tanulmányait. A mentőzés mellett ezért gyógyszerésznek tanult. Az eljegyzésünk után öt évvel 1942-ben tudtunk csak összeházasodni.”

A szülők vették azt a Bartók Béla úti lakást, amelyben most is él és ahová 1943-ban első gyermeke született

„Ide jött a front, kitelepítettek minket Budafokra, ott befogadott egy egyszerű munkásasszony. Esténként jöttek az orosz katonák zabrálni. (Elvinni, amit lehet – A. A.)

Hetedik hónapban voltam, amikor gyalog kimentem Budafokra, a kilencedikben visszajöttem a két éves lányomat tolva.

Mellettem jött az orosz had. A sok járástól másnap megszületett Bandi, 1945 februárjában. Itthon addigra már kirabolták az egész lakást, elvitték a gazemberek jóformán mindenemet. Ruhaféléket, de még az ablakot is. Nem az oroszok, hanem a lenti lakók, akik egy nappal korábban érkeztek. Később náluk találták meg az ablakunkat.

Még be sem fejeződött az előbbi próbatétel, jött a következő.

„Miközben a szülőotthonban lábadoztam nyolc napig, elvitték a férjemet málenkij robotra. Bandi négy napos volt. Mire hazaértem, már nem volt otthon. Egészen Ploiestiig vitték. Egy öreg néni segített a negyedik emeletről, akinek a gyerekei elmenekültek. Kérte, ha Istent ismerek, fogadjam be őt. Ezért tudtam néha lemenni vásárolni. Imádkoztam a Szűzanyához a férjemért. Úgy szabadult meg, hogy a táborban kitört a vérhas, és amikor hordták be a tüzelőt,

a csertölgyről eszébe jutott, hogy ebben van tannin (csersav), ami elállítja a hasmenést. Egy hét múlva megszűnt a járvány,

a tábor vezetője, aki egy nő volt, azt ígérte neki, az első transztporttal hazaengedi. De sajnos nem jött, csak írt egy levelet, amit valaki nekem bedobott. Akkor odament a férjem a táborvezetőhöz, hogy ez az orosz becsület? A következő transzporttal megérkezett egy ősz hajú ember, borzasztóan lefogyva, nagyon lebarnulva, bor. Ő volt az. Fél évig volt távol.”

Akik Ploiestiből nem térhettek haza, öt-hat évvel később látták viszont a családjukat, ha túlélték Szibériát. A román városból ugyanis mindenkit tovább vittek Oroszországba, így Nagyi egyik öccsét is, akivel a férje még találkozott Ploiestiben.  

„Mindenki, aki jött vissza Budapestre, kezdve az unokatestvéreimtől, átmenetileg itt szállt meg nálunk egy hónapra,

aztán innen ment haza. De felváltva jöttek, nem egyszerre.”

Erdélybe visszaköltöző szüleit majdnem tíz évig nem látta 1947 után. Aztán jött egy forradalom:  

„56-ban itt vonultak a tankok a ház előtt. Amikor sorban álltunk kenyérért, egy tank felénk fordította az ágyúját.”

„Amikor a gyerekek iskolás korúak lettek, és bementem az iskolába velük, hogy beírassam őket hittanra, a pedellus lelökött minket a lépcsőn. Aztán mégis feljutottam a lépcsőn, de a beíratásnál is le akartak beszélni erről. Végül egy munkásasszony a pártomat fogta, azt mondta a többieknek: jobb lesz, ha befogjátok a szátokat. Így jártak hittanra a gyerekeim.

A férjem az egyetemen dolgozott tovább, de amikor őt kellett volna professzornak kinevezni, be kellett volna lépnie a pártba.

Helyette ezért hoztak egy embert a minisztériumból, a férjemnek pedig annyi lett a munkája, hogy infarktust kapott 1972-ben. Ebbe is halt bele. A tanítványai nagyon szerették, mivel mindig szépen öltözött és ősz volt a haja, ezüstbárónak hívták.”  

Később a Bartók Béla úti házban, a harmadik emeleti, háromszobás lakás egy-egy szobájában már új családok éltek: gyermekei a házastársukkal és az unokákkal. Aztán csendesebb, békésebb idők jöttek, 72 évesen pedig egyedül elutazott Floridába az unokatestvéréhez, Margithoz.

„Amszterdamban átszálltam, New Yorkban már vártak. Hat hétig voltam kint. A busz miatt mindig átvágtam az őserdőn Daytona Beach-ben.”   

Ide tartozik, hogy angolul pont nem tudott.

Beszélt franciául, németül és románul, tanult görögül és latinul, a latin „prepozíciókat” még most is tudja.

Már felnőtt gyermekeivel járt Olaszországban, nagy emléke Capriról, hogy amikor németül kértek szállást, nem kaptak sehol. De amikor meghalloták a helyiek, hogy egymás között magyarul beszélnek, rákérdeztek a származásukra, és mindjárt a legszebb szobájukat adták oda, szemben a Vezúvval.  

Fia és két lánya összesen hat unokával ajándékozta meg, hat unokája eddig hét dédunokával. Amikor két hónappal a századik születésnapja előtt otthon elesett, medencecsonttöréssel néhány napot otthon kínlódott, majd néhány hétre kórházba került. Otthon egyre csak azt hajtogatta:

„Éreztem, hogy nem élem meg a századik születésnapomat… Éreztem.”

Utólag visszagondolva egy pillanatig sem volt kérdés, hogy felépül. Csodálatos akaraterővel rehabilitálta magát, hamarosan a járókeretet is botra cserélte, egyéni döntéssel. Kísérővel ma is kijár szép időben az erkélyre.

Amikor kilencvenkilenc évesen elesett, három dédunokája volt. Száz éves születésnapja óta újabb négyet ringathatott és ringathat.

Ez egy végtelenül szép történet. Istennek hála.