A forradások Kerekes Vica hátán nem sok jót ígérnek

A hazug embert néha utoléri a sánta kutya. Alaposan beléharap, amitől a hazug rádöbben, hogy az életén tátongó űrt nem lesz képes kitalált történetekkel kitölteni, így inkább hőssé válik. Naiv és romantikus elképzelés, de még akár működhet is. Az Apró mesék című új magyar film esetében mindenesetre működik.

Nagy a felhajtás a magyar történelmi filmek körül. Miért nem készülnek? És ha készülnek, miért nem a nagy nemzeti hősöket mutatják be? Hol van Mátyás király, Rákóczi, Kossuth? Az Apró mesék csattanós választ ad ezekre a kérdésekre. Nem kell ahhoz történelmi hírességnek felbukkannia egy filmben, hogy valódi hős szülessen. Bárkiből lehet hérosz, legyen az egy magányos feleség, akinek a férje eltűnt a fronton, vagy egy csaló, aki bajtársairól kitalált történetekkel házal, hogy eltartsa magát.

A szétbombázott Budapesten járunk, a második világháborút követő hónapokban. A hidak a Dunában, mindenhol leomlott, kiégett, porrá vált házak, a lámpavasról meglincselt hullák lógnak, nyakukban „nyilas” felirattal, a hirdetőoszlopokon, és az újságok hirdetési rovatában az emberek kétségbeesve keresik szeretteiket. Nincs más módszer: a háborúban eltűntekről csak a hazatérő egykori katonatársak beszámolói alapján kaphatnak hírt a rokonok. Ezzel él vissza Hankó Balázs (Szabó Kimmel Tamás), aki a napilapokban feladott hirdetésre válaszolva keresi fel a reménykedő hozzátartozókat, és mesél nekik a szeretteikről. Mindig ugyanazt. Hogy micsoda hősök voltak, hisz még az embertelen körülmények között is csak a másik sorsa járt az eszükben. A hazugságért cserébe a könnyeken túl általában koszt és kvártély jár. Jól megy a biznisz, egészen addig, míg Balázs következő célpontjáról, aki eltűnt öccsét keresi, ki nem derül, hogy nyomozó. A mesemondó az egyszerű reménykedőket könnyen átveri, de egy dörzsölt zsaruval nem boldogul, annak is örülhet, hogy megússza élve.

Ám alighogy megmenekül, ismét bajba kerül, két puskacsővel néz farkasszemet. Az egyiket egy kis kamasz tartja a kezében, a másikat az anyukája. Ez utóbbi élményért alighanem sokan cserélnének a szélhámossal. A lőfegyver túloldalán ugyanis Kerekes Vica áll, aki Bérces Juditot, egy vidéki település vadászának magányos feleségét alakítja. A Csehországban immár – nem véletlenül – igazi sztárnak számító Kerekes Vica végre ismét magyar főszerepet játszik, és a lehető leghitelesebben kelti életre a kételyek között hányódó asszonyt. Aki némi hezitálás után befogadja Balázst, még akkor is, ha tudja, semmi sem igaz abból, amit a férjéről összehordott. Mire azonban mindent tisztáznak, kiteregetik a lapjaikat, újra felfordul a világ, hazaér a férj, a vadász (Molnár Levente), és rég látott bajtársaként köszönti a kettejük közös történetét csak kitaláló Balázst. Ezzel megindul a vadászat: egymásra.

Kés, puska, vadcsapda, hazugság, halálos düh, és a múlt sötét foltjai, amelyekből a világháború után mindenkinek jutott alaposan. Hankó Balázs és a hazatérő Bérces is szörnyű dolgokkal viaskodik, utóbbi azonban, mint kiderül, közel sem elszenvedője volt az embertelen erőszaknak. Erről nem csupán egy gyilkosság szemtanúja, de a felesége hátán végigfutó forradások is tanúskodnak.

Köbli Norbert írta az elmúlt évtized legjobb magyar forgatókönyveit. Feszültség, érzelem, sztori: mindig minden a helyén, a párbeszédek feszesek, és tökéletesen ismerik a magyar dialógok legfőbb ellenségét, a valóságot. Az Örök tél, a Szürke senkik, a Félvilág és A berni követ mind-mind történelmi munkák, amelyek bepillantást engednek a kosztümök mögé – néha szó szerint is –, hogy észrevehetjük az embert, aki máskülönben elveszne a történelem viharában. Ez történik az Apró mesékben is, a második világháborút követő zűrzavarban a valódi tragédia a három ember (na jó, négy, hiszen a gyereknek sem mindegy, hogy ki éli túl a vadászatot) csatája, az igazi vihar közöttük, bennük tombol.

Köbli Norbert írásait pedig általában Szász Attila rendező álmodja filmre, ezúttal is ő ült a rendezői székben. És ahogy eddig, most is jól sikerült a közös munka, a film a lehető legtöbbet hozza ki az alapanyagból. Feszültséggel teli, végiggondolt, és mindenből épp annyit mutat, amennyire a történetnek szüksége van.

Ettől függetlenül azért nem adja könnyen magát. Ha kifogásolhatunk bármit is, akkor az az elbeszélés ritmusa lehetne. Rapszodikus film lett az Apró mesék, felgyorsul, lelassul, megtorpan, rohanni kezd, hátrafordul, elhasal, az avar közé kúszik, és mozgását nem biztos, hogy mindenki követni akarja. Van tehát egy háborús film, amiben néhány képkocka erejéig (plusz nyitó főcím) látjuk a pusztítást, majd újabb pár jelenetben szembesülünk a háborús bűnök megtorlásának különös gyakorlatával, de ennyi, ezen túl a második világháború felolvad a főszereplők küzdelmében. Három (négy) ember tánca ez a penge élén, és aki leesik, az a nyakát szegi. Vérbeli kamaradráma, csak itt a zárt helyeket a végtelennek tűnő erdő helyettesíti. És ha ehhez hozzáadjuk a rapszodikusságot, nem feltétlenül közönségfilmet kapunk. Nagyon erős alkotás, de nem tudom, hogy kinek készült.

A háborús filmre vágyóknak kevés a történelem, a szerelmi dráma rajongói talán megtalálják, amit keresnek, de nekik meg feltehetően túl sok a felesleges körítés. Aki csak szórakozni akar, az vélhetően túlzásnak érzi majd a gondolati mélységet, de az sem jár jól, aki elmélyülni vágyna, hiszen ahhoz sekély e mélység. Különös érzés, amikor egy jó filmet nézel, és mégis úgy érzed, a film sem tudja, hogy merre tartson.

Persze remélem, hogy nem lesz igazam, és megtalálja a közönségét , már csak a remek színészi alakítások miatt is. Molnár Levente visszafogott vadállatisága félelmetes, Szabó Kimmel Tamás csalóból hősé váló hantása is tökéletes, a kamaszt játszó Tóth Bercel is jól belesimul a sztoriba, a legnagyobb figyelmet pedig alighanem Kerekes Vica kapja majd, aki egyformán lenyűgöző, akkor is, ha a harisnyakötőjét oldja ki, és akkor is, ha késsel fenyegetőzve üvölt.