Keresés

Elérhetőségek

Központi e-mail cím
info [kukac] promotions.hu

Szerkesztőségi e-mail cím
szerk [kukac] promotions.hu

Ügyvezető
maxi@promotions.hu

Programok beküldése
programok@promotions.hu

James Cameron bociszemű angyalt teremtett

James Cameron bociszemű angyalt teremtett

Zene, Film & Kultúra

James Cameron bociszemű angyalt teremtett

Zene, Film & Kultúra

fib 09:09

Kihagyott ziccer lett az Alita, a harc angyala: hiányzik a lélek, az akciót meg már láttuk eleget.

Mi ez varázslat? Nem, annál is hatalmasabb: mérnöki munka. Az Alita, a harc angyala párbeszéde tökéletesen jellemzi a japán manga alapján készített filmet, a technika csodáját hirdeti, ami minden mágián túltesz. James Cameron szerelem-projektje, amely az Avatar miatt évtizedeken át parkolópályán állt, most végre eljutott a mozikba, igaz, a legendás rendező már csak producerként vett részt a munkálatokban, az irányítást Robert Rodriguezre (Desperado, Alkonyattól pirkadatig, Grindhouse – Terrorbolygó, Machete) bízta. Alita csaknem harminc éve jelent meg először képregényformában, és Cameron közel húsz éve töri a fejét komolyan a filmen. A végeredmény pedig pont olyan lett, mint amikor a tizenegyest rúgó játékos hosszan készülődik, a térfél közepéig hátrál, majd lassan nekifut, a nézők tűkön ülnek a tévé előtt, a közönség tombol, a kispadon mindenki a körmét rágja, a kapus idegesen fészkelődik a gólvonalon, majd jön a lövés… és méterekkel fölé száll. Hatalmas gól is lehetett volna, a rúgó lábában volt a lehetőség, de a labda a kapu mögötti szektor egyik nézőjét tette csak boldoggá. Nem rossz az Alita, és biztosan akadnak, akik maradéktalanul elégedettek lesznek vele, de ebben a produkcióban sokkal több volt.

Kisiro Jukito mangája (eredeti címén: Gunnm) 1990-ben debütált, és rövid idő alatt igazi szenzáció lett a harcos kiborglány meséje. Három év múlva anime készült belőle, ami James Cameron figyelmét is felkeltette. A Terminátor, A bolygó neve: Halál, (később a Titanic és az Avatar) alkotója első látásra beleszeretett a különös képességekkel megáldott kiborgba, és már a kilencvenes évek közepén elhatározta, egyszer filmet készít a mangák alapján. Erre, mint kiderült, évtizedeket kellett várni, de legalább elég ideje maradt, hogy alaposan kiérlelje a sztorit.

A legfőbb probléma feltehetően az volt, hogy miként passzírozzanak bele egy kilenc kötetes eposzt egy kétórás mozifilmbe. Cameron és Rodriguez végül – némi eufémizmussal – a sűrítés mellett döntöttek, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy mint jó tanítványok, szerényen követték a ’93-as animét. Ez egyfelől üdvözlendő, hiszen így nagyobb sérülések nélkül tudták lehasogatni a sztoriról a felesleget (már ami a mozi terjedelmi korlátjai szempontjából annak tűnik), másrészt viszont így nem hoztak létre semmi eredetit, mindössze újraalkottak egy legendás karaktert. A film ráadásul nem több egy prológusnál, amely felvezeti a valódi történetet.

A 26. században járunk, a Föld nagy része elpusztult a „Bukás” néven emlegetett háborúban. A felszín nyomorultul tengődő szerencsétlenjei, akik a kellően vonzó nevű Roncsvárosban laknak, szinte vallásos félelemmel tekintenek fel az égre, ahol az utolsó megmaradt felhőváros, Zelam lebeg a fejük felett. Oda persze születni kell, az elit féltékenyen őrzi kiváltságát, hogy nem kell a nyakig dzsuvában élnie a Földön, a lentiek pedig hiába vágyódnak az égbe, a szigorú kasztrendszer lehetetlenné teszi a belépést. Dr. Dyson Ido (Christoph Waltz) a romok között kutatva egy épségben megmaradt kiborg torzóra talál. Életet lehel belé, vagyis testet tesz alá, létrehozva Alitát (Rosa Salazar). A kamaszlány formájú robotnak fogalma sincs, ki ő, hogyan került a világba, így a hatalmas szemeihez méltó módon csodálkozik rá mindenre. Elsősorban a harcra, amelynek látványa mintha emlékfoszlányokat csalne elő az amnéziája mélyéről. Hamar kiderül az igazság: Alitát harcra tervezték, egy atomreaktor zakatol a mellkasában, a teste pedig halálos fegyver. Amit sokan szeretnének megkaparintani, de leginkább elpusztítani.

Mielőtt azonban még eljönne a nagy leszámolás ideje, Alita pubertáskori eszmélését követhetjük végig, ami a film talán legbájosabb része. A több száz éve épített kiborgnak újjászületését követően végig kell járnia egy naiv kamaszlány számára kijelölt utat a szülök elleni lázadástól az első szerelmen át a környezettel való pimasz szembeszegülésig. Alita fémteste hatalmas szívet rejt, a lány menthetetlenül szerelembe zuhan, választottja Hugo (Keen Johnson), aki bevezeti a kiborgot a harc legdivatosabb formája, a Motorball világába. A végtelenül egyszerű sport pont olyan, mint a görkorcsolyán vívott rollerball, csak itt nem bikinis lányok, hanem gyilkos kiborgok aprítják egymást.

Persze a pubertás csupán illúzió, Alita egy gyilkos gépezet, amelyet Zalem nagyhatalmú mérnöke, Nova szeretne minél előbb holtan látni, így harcba küldi embereit, Vectort (Mahershala Ali) és Grewishkát (Jackie Earle Haley), hogy elpusztítsák a lányt. Mellettük a jó Ido doktor volt felesége, Chiren (Jennifer Connely) is felbukkan, róla azonban jó darabig nem tudjuk eldönteni, kinek az oldalán lépett be a küzdelembe. Amelynek végeredménye azonban nem lehet kérdéses, hiszen ha a film valóban a sok kötetes mangát követi, akkor a kiborglány felülkerekedik az ellenfelein. Az Alita igazi tétje így nem is a küzdelmek kimenetele, hanem azok megjelenítése.

Vagyis, hogy az alkotók hogyan bánnak a CGI-jal, hiszen itt minden erről szól. Mintha az élőszereplő csak biodíszlet lenne, még Rosa Salazar arcát sem hagyták meg, a mimikáját felhasználva animációt készítettek a főszereplőből, amihez – nyílván ízlés kérdése persze – nehéz hozzászokni. Az Avatar esetében oké, hogy a kékben pompázó lények számítógépek szülöttei, de az Alitánál nyugodtan elengedhették volna a CGI a hús-vér emberek kedvéért. Már csak azért is, mert a trükkök nem szakítják le az állunkat, semmi újdonságot nem hoz a film, a robot harc a Transformerst, a poszt-apokaliptikus világ hol a Szárnyas fejvadászt, hol a Csillagok háborúját idézit, de persze Cameron munkásságának legjava is megjelenik a Terminátortól az Avatarig. És ha valamit már láttunk, talán újra megnézzük, esetleg még élvezzük is, de semmiképpen sem okoz maradandó élményt. Az Alitát éppen az emberi vonások teszik izgalmassá, vagyis minél jobban eltávolodik a CGI-tól, minél nagyobb teret enged az érzelmeknek, az esendőségnek, a gyengeségnek, annál élvezetesebb.

A baj csak az, hogy ezeket a részeket mintha Rodriguez le akarta volna tudni gyorsan, hogy rátérhessen végre a harcra. Dicséretes igyekezet, hiszen a közönség egy jó része feltehetően valóban a küzdelem látványa miatt ül be a moziba, de még őket sem hagyja hidegen a kiborgban dobogó atomszív, gyengédségre mindenkinek szüksége van. Főleg, ha arra gondolunk, milyen kulturális toposzokra játszik rá a film. Frankenstein szörnye és Pinokkió, hogy csak a két legnyilvánvalóbbat említsük: Alita egyszerre a mérnöki találékonyság félelmetes eredménye, és az emberi és művi létezés között ingadozó lény. Erről egy pillanatra sem tudunk megfeledkezni, ám a küzdelmének bemutatásához sokkal több érzékenységre lett volna szükség. Nagyon jól hangzik, amikor a rendező arról beszél, hogy Rosa Salazar hatalmasra növesztett animáció-szeme Alita hatalmas lelkének tükre, csak sajnos nincs semmi értelme. Ezek a gigantikus bociszemek egyetlen dolgot tükröznek, a 200 millió dolláros költségvetést, ami arra sarkallta az alkotókat, hogy minden élő dolgot kilúgozzanak a filmből, pénz van, a technika pedig minden megold. Cameron, mint egy isteni Frankenstein angyalt teremtett, de kifelejtette belőle az emberi szívet. Ez lett az Alita első kihagyott ziccere.

A másik, ami részben összefügg az előzővel, hogy meg sem próbálta kiaknázni a színészgárdában rejlő potenciált. Jennifer Connely, Mahershala Ali és Christoph Waltz: három Oscar-díjas sztár, akik nem levezetésként, vagy szánalomból, egykori ragyogásuk utolsó szikráit kihasználva kerültek a filmbe, hanem azért, mert csupán a nevükkel el lehet adni egy filmet. Emlékezzünk csak a Ragadozó városokra, ahol – a sok egyéb probléma mellett – egy valamire való A-kategóriás színészt nem tudtak szerződtetni, ami, bármilyen rosszul is hangzik, képes agyonütni egy filmet, pláne egy milliárdos bevételre hajtó blockbustert. Itt minden adott, és Rodrigueznek mégsem sikerül kihozni a színészeiből a legjobbat. De még csak egy közepes teljesítményt sem, elnagyolt, és főleg elkapkodott jelenetekkel zsúfolta tele a filmjét, amit így jobb híján tényleg két hatalmas CGI-szem tart össze.

De még ezeken is túltesz az alapvető probléma: hogy mi ez a film pontosan? Elmond egy sztorit, persze, de a végén mégis úgy jövünk ki a moziból, hogy több a kérdőjel, mint a válasz, és nem a jófajta hiányérzet munkál bennünk, hanem az értetlenség. Az már korábban világossá vált, hogy Cameron sorozatot szentelne Alitának, de azt nem tudjuk, milyen formában. Ha már a Csillagok háborúja is kifulladni látszik, milyen esélyei lehetnek egy most induló mozis sci-fi szériának? De ha nem a moziban, akkor hol? Tévére költözik a harc angyala? Vagyis azért váltunk jegyet a filmre, hogy egy hosszú reklámot nézzünk meg, amivel egy hamarosan induló tévésorozatot promóznak? Nem túlzás ez egy kicsit, vagy másként: nem oltári pofátlanság?

De ne legyen igazunk, és készüljön el a második rész, amit moziban nézhetünk meg! Már csak azért is, mert az Alita messze sikeresebb próbálkozás a Ghost int he Shell-nél Scarlett Johanssonnal a főszerepben. Kellő tisztelettel emlékezik meg az eredetiről, és ülteti át az egészet a nyugati nézők igényeinek megfelelő képi világba. Nem varázslat, csupán mérnöki munka, de idén eddig ilyenből sem láttunk sokat, használjuk ki a lehetőséget.