És ha nem így történt, kit érdekel?

[[video]]Van egy videó a YouTube-on, a Green Day tavaly július 1-i londoni koncertjéről. A zenekar még a backstage-ben pihen, az átszerelés közben pedig a szervezők benyomják a Bohemian Rhapsody-t a Queentől. Ami ezután jön, azt nehéz libabőr és könnyes szemek nélkül végignézni (igény szerint persze). A Hyde Park százezres tömege – a legkülönbözőbb korosztályok – egy emberként énekli a dalt, de nem ám csak a bevezetőt, vagy a refrént, az egész dalt, az operás részletekkel, a riffekkel, a szólókkal, mindennel az utolsó hangokig, ahogy Freddie Mercury lassan lezárja a szerzeményét. Egy év alatt majdnem 15 millióan nézték meg a felvételt, vagyis egy olyan videót, amin a közönség elénekel egy hangszóróból szóló dalt, miközben az üres színpadot nézzük. Ennél jobban kevés dolog érzékelteti a Queen jelentőségét. Harminchárom évvel a szám megjelenése, és huszonhét évvel Freddie Mercury halála után a Bohemian Rhapsody még mindig különleges reakciót vált ki az emberekből, legyenek akárhány évesek is. Ez alapján a zenekar, de főleg a frontember történetét feldolgozó Bohemian Rhapsody (magyarul mindez a kissé érthetetlen Bohém Rapszódia) című film létrejötte nem is akkora őrültség. A közönség reakciója pedig igazolja az alkotókat, egy hét alatt csaknem 150 millió dollárt termelt világszerte. Itthon is imádták, csak a hétvégén 100 ezer ember váltott jegyet Freddie Mercury történetére.

Alapesetben kevés unalmasabb dolog van egy önéletrajzi filmnél. Ismerjük a sztorit, tudjuk, hogy a híresség honnan jött, hová tart, és hogyan lesz annyira különleges személy, hogy érdemes legyen róla filmet készíteni. A Queen esetében azonban ez mégsem annyira nyilvánvaló, mert bár a nyolcvanas években aligha volt náluk híresebb (rock) zenekar, a rajongókon kívül valószínűleg kevesen mondanák meg kapásból a dobos és a basszusgitáros nevét (Roger Taylor és John Deacon), vagy azt, hogy Brian May gitáros eredetileg asztrofizikusnak készült (végül 2007-ben szerezte meg a doktori fokozatot). Vagyis híresek, de vannak homályos foltok a történetükben, így egyszerre lehet utalni az ismert dolgokra, és meglepő új részleteket felvillantani.

A Bryan Singer (Közönséges bűnözők, X-Men-filmek, Valkűr) rendezte film – ez azért igényel némi kiegészítést, de erről majd később – pedig nem is hagyja ki a ziccereket. Voltaképpen semmi mást nem csinál, csak nagy dózisban adagolja az érdekességeket, ám ezt az igyekezetet megpróbálja a történet szerves részévé tenni. Mintha minden természetesen történne, holott a kétpercenként elhelyezett különleges információk szinte üvöltenek, hogy észrevegyük őket. Tudtátok, hogy Freddie Mercury eredetileg párszi (Perzsiából Indiába vándorolt zoroasztriánus nép), és az Afrika partjainál fekvő (a ma Tanzániához tartozó) Zanzibárban született? Hogy eredetileg Farrokh Bulsarának hívták, és fiatalon reptéri hordárként dolgozott? Vagy, hogy néggyel több metszőfoggal jött a világra, és ennek volt köszönhető az egyedi állkapocsformája? Idővel ez a „mindent megmagyarázunk” hozzáállás már nem csupán idegesítő, de gyanús is. Minden „titkos” részlet ugyanis egy idol felépítésében játszik közre. A kicsit is sötét foltokat, a botrányokat, valamint azt, hogy az énekes esendő – így kevéssé szalonképes oldalát alig látjuk. A filmbéli Freddie (Remi Malik) persze egy bohém művész, aki nem veti meg a partikat, az italt és a testiséget, küzd a szexualitásával, és az egóját sem rejti el, de ez mind-mind egy elfogadható, polgári történet keretei között jelenik meg. Ez egy tökéletesen botránymentes, steril film, aminek egyetlen célja, hogy újabb szobrot állítson minden idők egyik legjobb énekesének.

Pedig a projekt elején még több nyitott lehetőség kínálkozott. Eredetileg Sacha Baron Cohen neve merült fel a főszerepre, de a 2010-ben indult fejlesztés során hamar kiderült, az Ali G-ként és Boratként ismert színész nem illik bele a képbe. Ő ugyanis egy sokkal karcosabb filmet képzelt, amelyben Freddie Mercury sötét oldala is megjelent volna a féktelen partiktól a drogokon át a betegségéig. Amikor Brian May, aki kreatív konzulensként bábáskodott a film megszületésénél, bejelentette, hogy Baron Cohen kiszállt a filmből, már sejthető volt, az egykori zenésztársak (May mellett Roger Taylor) vezette projektben elképzelhetetlen, hogy akárcsak a gyanú is felmerüljön az énekes életével kapcsolatban.

A felforgató színész távozásával azonban nem oldódtak meg a problémák, hiszen először is kellett egy új főszereplő. Előbb a James Bond-filmek Q-ját játszó Ben Whishaw neve merült fel, majd tavaly év elején érkezett Remi Malek (Éjszaka a múzeumban, Alkonyat, Need for Speed, Mr. Robot), akkor viszont a rendező széke ingott meg. A többször is szexuális zaklatással vádolt Bryan Singer egyszer csak eltűnt a forgatásról, és nem is nagyon bukkant fel újra, a producerek így kénytelenek voltak új rendező után nézni. A már jórészt felvett anyag mellé Dexter Fletchert rakták oda, akinek valószínűleg sok dolga nem akadt, a végső formát úgyis a kreatív részleg alkotta meg. Ebbe a végső formába pedig még a nyilvánvaló hazugság is belefért. A film ugyanis az első énekesi szárnypróbálgatásoktól a Live Aid koncertig követi nyomon Freddie Mercury-t. Csakhogy a Queen nagy visszatérését jelentő koncert 1985-ben volt, az énekes pedig később tudta meg, hogy AIDS-es, és csak évekkel ezt követően közölte a zenekarral is a hírt. A film könnyfakasztónak szánt jelenete – a nagy összeborulás a betegség híre hallatán –, így legjobb esetben is csupán csúsztatás. Ami csak azért tűnik furcsának, mert amúgy szinte a szánkba rágják, hogy amit látunk, az a legvalódibb valóság. Ez az ellentmondás pedig szomorú következménnyel jár. Nem elég, hogy a film olyan, mint egy soundtrackkel kiegészített Wikipedia-szócikk, még a hiteles részleteknek sem nagyon tudunk hinni azok után, hogy az egész mű egy (kegyesnek sem mondható) hazugságra fut ki.

Hiába azonban minden csalás, minden bosszantóan steril felmagasztalás, a Bohém rapszódiára mégsem lehet haragudni. Elsősorban és főként Remi Malek miatt, aki nem eljátssza, valósággal megteremti, újraalkotja az énekest. És bár a többi színész is remek (Gwlym Lee mint Brian May, Ben Hardy mint Roger Taylor, Joseph Mazzello mint John Deacon, Mike Myers az EMI kiadó vezetőjeként, és a Freddie Mercury menyasszonyát, és életre szóló barátját, Mary Austint játszó Lucy Boynton), Malek mindent visz. Nem lennénk nagyon meglepve, ha jövőre ott állna az Oscar-gála színpadán, kezében az arany szoborral.

És persze, ezt talán már mondani sem kell, a zene sem hátráltatja a dolgot. Mert hát mi más lenne a lényeg, ha nem a Queen zenéje? Ahogy felcsendül a Killer Queen, a Bohemian Rhapsody, a We Will Rock You vagy a Somebody To Love, a vérbeli rajongók már el is feledkeznek minden kellemetlen mellékzöngéről, és ahogy Freddie Mercury énekelni kezd, már nem is annyira fontos, hogy egy csalás jelöli ki a végpontot, és hogy egy, az énekes szellemiségéhez méltóan bevállalós film helyett csak egy kilúgozott apoteózist kapunk. Freddie Mercury 1991-ben hunyt el. Művészete azonban a mai napig eleven, hatása felbecsülhetetlen. Ezen nem sokat változtat a Bohém rapszódia: semmit sem tesz hozzá a történetéhez, de nem is rondít bele a képbe. Aki Queen számokat hallgatna, nosztalgiázna, vagy egyszerűen csak szórakozna egy jót, annak ez a film tökéletes választás. Aki pedig Freddie Mercury valódi arcára kíváncsi, nézze meg a Live Aid koncertfelvételét, az 1986-os budapesti koncerten forgatott Hungarian Rhapsody-t, vagy egyszerűen tekerjen a cikk elejére, ahol látható, hogy a Green Day koncertjén elénekelték a Bohemian Rhapsody-t. Ez utóbbi sokkal többet mond a zenekar, és Freddie Mercury örökségéről, mint a Bohém rapszódia. (fib)