Repülő melltartók és táncoló talpak – a Queens Of The Stone Age koncertjén jártunk

Josh Homme, vagy Nick Cave? Sokakkal egyetemben nekem is ez volt a nagy kérdés a csütörtök estével kapcsolatban, amire pusztán a matematika segítségével adtam választ (magamnak). Nick Cave-et és bandáját a Bad Seeds-t háromszor láttam, kétszer fesztiválon, egyszer saját bulin. Josh Homme-t és zenekarát a Queens Of The Stone Age-et kétszer, mindkét alkalommal fesztiválon. Úgyhogy úgy döntöttem, ideje megnézni őket önállóan is.

Mielőtt az intro (Singing In The Rain, valamint a Gépnarancs zenéje) megszólalt volna, volt egy kis időm körbenézni. Ha nem is volt telt ház a Parkban, de biztos nem kellett volna sok hozzá, így aztán valahol botorság rácsodálkozni, hogy milyen sokszínű volt a publikum. De mégis, amikor azt láttam, hogy marcona, terepszínbe bugyolált metálosok fújják az érzelmes slágereknek a verzéjét is, nem csak a refrénjét, vagy amikor szemmel láthatóan egyenesen a munkahelyi íróasztalától a koncert darálójába szabadult középvezetők állnak neki eksztázisban ugrálni és léggitározni, akkor azért jót mosolyogtam.

És jót mosolygott Josh Homme is. Leszámítva azt a kis incidenst, amikor valaki, vagy valakik egy drapériát mutattak fel, amire a frontember úgy bepöccent, hogy szinte szóról szóra ugyanazokkal a szavakkal vezettette ki az illetőket, mint a 13 évvel ezelőtti koncertlemezén. (Fórumozók később az esemény Facebook-oldalán azt írták, hogy a molinón az állt, hogy Kick Me In The Face. Alighanem arra az esetre utaltak ezzel, amikor Josh Homme egy koncertjén fejbe rúgott egy fotóst.)

Na de ezután elmondta vagy hatszor, hogy érezzük jól magunkat és alaposan megtáncoltatta a közönségét zenekarával együtt. Működött is a kémia, az énekes-gitáros egy ponton közölte az ő gyönyörű közönségével, hogy „Fuck Western Europe”, másrészt voltak, akik melltartójukat dobálták a színpad felé.

Zeneileg is ugyanilyen érzelmi hullámvasúton kacskaringózott a zenekar, a szó minden értelmében. Eleve úgy turnézik most a QOTSA, hogy nincs fix műsora. Látva, hallva a zenekar kvalitását, ismerve Josh Homme szeszélyességét, simán elképzelhető, hogy bepróbáltak egy negyvenes repertoárt és épp azt kapják elő, amit a riszáló favágó kedve épp diktál.

Kezdésnek például az If I Had Tailt, ahol már azonnal tökéletes volt a hangzás, és ez így is maradt a buli végéig. Tökéletesen lüktetett tehát az új lemezről a Feet Don't Fail Me, kellemesen lebegtetett a You Can't Quit Me, döngölt a Sick Sick, Sick, hasított a Hangin' Tree (még a dalt eredetileg eléneklő Mark Lanegan nélkül is) és a Go With The Flow.

Külön öröm volt, hogy egyetlen QOTSA lemez sem maradt ki, mindegyikről szerepelt egy-egy dal, ha kicsit átvariálva is. Ez néha kifejezetten jót is tett az adott dalnak, a ráadásban előszedett Misfit Love zárlatos bugija, az este egyik fénypontja volt például. Azt már tényleg csak az In My Head fogóssága, és a Song For The Dead szűnni nem akaró zúzdája múlhatta felül.

És ahogy a két órás műsor dalait, úgy ezt a már-már rajzfilmbeillően különböző karakterekből álló csapatot sem feltétül van értelme külön-külön elemezni. Jon Theodor könyökből vagy vállból induló dobolásának, a valószínűtlenül elegáns Troy van Leeuwen gitárjátékának, Dean Fertita aláfestő szintijátékának, a másnapos Dave Gahennek öltözött Michael Shuman röfögő basszusának, és Josh Homme karizmájának külön-külön is meglenne a maga piaca, de mégis ennek a produkciónak így, egységben van értelme.

Hazafele jutott eszembe, hogy mennyi slágerét nem is játszotta a Queens Of The Stone Age. Simán össze tudtam volna állítani egy olyan műsort, amiben az itt elhangzott mintegy 20 dal egyike sem szerepel, mégsem lett volna hiányérzetem, ha azokat így adja elő ez a hat fazon. És akkor sem szívnám a fogam, ha holnap újra látnám őket pontosan ugyanezekkel a számokkal.

Száz szónak is egy a vége, mindebből csak az sülhet ki, hogy a Queens Of The Stone Age egész egyszerűen a világ egyik legjobb koncertzenekara.

(Tompos Ádám)