Keresés

Elérhetőségek

Központi e-mail cím
info [kukac] promotions.hu

Szerkesztőségi e-mail cím
szerk [kukac] promotions.hu

Ügyvezető
maxi@promotions.hu

Programok beküldése
programok@promotions.hu

Red Hot Chili Peppers – The Getaway (albumkritika)

Red Hot Chili Peppers – The Getaway (albumkritika)

Zene, Film & Kultúra

Red Hot Chili Peppers – The Getaway (albumkritika)

Zene, Film & Kultúra

Promotions - 2016.06.19. 12:05
Talán kezdjük ott, hogy a Red Hot Chili Peppers 20 év után ismét hazánkba látogat, amire természetesen azon nyomban el is kelt minden jegy, így az együttes kénytelen volt megduplázni az eredetileg tervezett egy koncertet. Ennek hála talán még itthon is többen is felfigyelnek a csapat mostani albumára, ami a The Getaway címet kapta. A címadó dal kiéneklésével mindenesetre úgy látjuk, hogy lesznek még problémái Kiedisnek a koncerteken. Az együttes már a megjelenés előtt publikált három számot, melyek közül egyik a már említett dal volt. Mindezek mellett a We Turn Red és a Dark Necessities került nyilvánosságra, amiből alighanem egyértelműen utóbbi aratta a legnagyobb sikert. A dallamos, pörgős jelleg 5 percen át is teljesen fenntartja az érdeklődést és igen erős refrénnel operál. A We Turn Red pedig mintha az 1995-ös One Hot Minute című albumról lett volna elővarázsolva, igen erős Chad Smith jelenléttel a dobok mögött.

Kiedisék ősidők óta először nem Rick Rubin producer társaságában vették fel a lemezt, hanem a Danger Mouse névre hallgató, jóval fiatalabb, alterebb, hip-hoposabb stílusú szakemberrel dolgoztak együtt.


Na, de térjünk rá a lemezre többi részére is. Összességében bátran elmondható, hogy teljesen egyértelmű változások látszanak Frusciante távozása óta. A helyét elfoglaló John Klinghoffer egyáltalán nem rossz gitáros, sőt, de a kellő őrület és fejszaggató szólok bizony erről az albumról is hiányoznak, viszont a dallamos alkotások nagyon is dominálnak a lemezen. Ez pedig annak is köszönhető, hogy a Sick Love vagy a This Ticonderoga sorai között is felcsendül a zongora, előbbiben ráadásul Elton John püföli a billentyűket, de akadnak vonós, szintetizátoros belépők is.

Érdekesség megjegyezni, hogy az Encore és a Dreams of a Samurai is olyan dalok, amelyek már koncerteken is többször elhangzottak, közel hasonló tartalommal. Ezek a nóták egyértelmű jammelések eredményeként jutottak el végül az albumverzióig. Ennek okán igen kidolgozottnak és működőképeseknek is tűnnek.

Az albumon a csapattól egyáltalán nem szokatlan melódiák is szerepet kapnak, amelyek közül a The Longest Wave és a The Hunter című mindenképpen kiemelkedik.


A lemez csúcspontjai alighanem a Goodbye Angels és a Go Robot című dalok. Előbbi egy igen tipikus Red Hot Chili Peppers szám, (Ayo ayo ayo ayo) az utóbbi pedig akár a Daft Punk legutóbbi lemezére is nyugodtan felférhetett volna. A srácok valószínűleg nem véletlenül döntöttek úgy, hogy ez lesz az album következő kislemeze, ami ráadásul élőben is igen jól szól. Kár lenne megfeledkezni a Feasting of the Flowers című alkotásról, ami igazi bluesos kocsmai hangulatot csillant fel a lemezen és itt érdemes kitérni Flea dominanciájára a lemezen. Már a lemez megjelenése előtt kiadott három dalon is érezhető volt, hogy itt bizony igazán elemében találhatjuk majd kedvenc „bolhánkat”, aki az egész lemezen igazán zseniális. Flea mesélt az albumborító választásáról is, amiben mindössze annyit mondott, hogy rengeteg képet keresett az interneten és valahogyan ráakadt erre az igen szürreális motívumra, amit a zenekar tagjaival megszemlézve meg is voksoltak covernek. A Detroit című szám, amit igen nehéz hová tenni, viszont a kiforratlan, korai 80-as évek bármelyik lemezére beférne.

A Red Hot Chili Peppers csapatáról elmondható, hogy hajlandó a változásra, ugyanakkor szeretné a saját gyökereit is megtartani és ezekből építkezve létrehozni valami újat. A The Getaway nem lesz a korszak meghatározó lemeze, de továbbra is könnyen építkezhet erre a már ötvenet is elhagyó nagy trió. Klinghoffer jelenléte pedig nekem továbbra is kérdéses ebben a csapatban, mert bár dallam akad bőven, de hiányoznak az olyan katartikus élmények, amelyeket a Califonication, a Scar Tissue, a Don’t Forget me, a Wet Sand, a Strip My Mind vagy a Dani California adott nekünk. (Sziki)

Legolvasottabb hírek