Amikor a tonhal a saját farkába harap

Miután lement néhány rész a True Detective első évadából, és végérvényesen kiderült, hogy Matthew McConaughey a világ legjobb színésze (na jó, a második Woody Harrelson mögött), új hobbim lett: vadásztam a régi filmjeire, és szénné röhögtem magam a rengeteg gagyi szerepén a Hogyan veszítsünk el egy pasit tíz nap alatt-tól kezdve az Anyám nyakán-ig (meg ne feledkezzünk a Bolondok aranyáról, vagy az Excsajok szelleméről). Öröm volt nézni, hogy valaki, aki Rust Cohle szerepében járatot nyit egy másik univerzumba a puszta tekintetével, hogy igyekszik az üresfejű szívtipró szerepében. S bár a Vihar előtt főhőseként messze van a klasszikus szívtiprótól, ezt a filmet is nyugodtan odatehetem a többi mellé, és röhöghetek a színészen, amiért egy ilyen produkcióban töri magát. Pedig akár még jó is lehetett volna.

Pontosabban, jónak kellett volna lennie. Hiszen mi más lehetne a főszerepben két olyan színésszel, mint Anne Hathaway és McConaughey, és egy olyan csavarral, amitől normális esetben az állunk a padlóig zuhan? De hiába, a színészek csak szenvednek, a nagy leleplezéstől pedig már csak fájdalmunkban röhögünk: ezt senki sem gondolhatja komolyan.

Pedig milyen ígéretesen indul. Akár egy klasszikus bűnügyi film egészen életképes felelevenítése: egy távoli szigeten él Baker Dill (Matthew McConaughey), akinek egyetlen életcélja, hogy kifogja azt a rejtélyes tonhalat, amely démonként bukkan elő a tenger sötétségéből, és vissza is tér oda anélkül, hogy Baker akár csak megérintené. Ez remek önpusztító mánia lehetne, ha Bakernek nem kéne azokkal a turistákkal foglalkoznia, akik épp az ő hajóján utazva igyekeznek tekintélyes példányokat kifogni. De Baker magasról tesz az általában atomrészeg, de kellően fizetőképes ügyfelekre, ha felbukkan a rémálomszerű hal, lehúzzák nála a rolót, és az utasaira ügyet sem vetve üldözőbe veszi azt. Ez, mondanunk sem kell, nincs jó hatással az üzletre, amit Baker társa, Duke (Djimon Hounsou) érthetően rossz néven vesz mindannyiszor, és szóvá is teszi, ami egyet jelent a folyamatos zsörtölődéssel.

De ezen annyira nem ütközünk meg, hiszen ebben a filmben voltaképpen mindenki mindig ugyanazt csinálja, gépiesen ismétlődő mozdulatok, mondatok, grimaszok térnek vissza újra és újra, mintha körben forognánk. Baker talán az örökkévalóságig üldözhetné a halat, a Moby Dick vagy Az öreg halász és a tenger modorában, de egyszer csak feltűnik bájos exneje, Karen (Anne Hathaway) és azt kéri tőle, ölje meg a jelenlegi férjét, az erőszakos Franket (Jason Clarke). Remek az időzítés, az önmagába forduló világból talán menekülést jelentheti Baker számárat, ha elteszi láb alól a férfit, ráadásul aligha kapná fel a fejét bárki, ha egy részeg koca horgász a vízbe pottyan, és csendben elmerül a hatalmas óceánban. De álljunk csak meg, kiáltja a férfi lelkiismerete: ez mégiscsak gyilkosság, a legnagyobb elkövethető bűn. Még akkor is, ha a volt felesége megmentése miatt teszi meg.

És ezzel el is érkeztünk a film lényegi részéhez, a filozofikus önmarcangoláshoz. Baker emészti magát, és a világot önmaga körül. De még azon túl, a nézőteret is. És ekkor már biztosan érezzük, hogy valami nem stimmel, sem Bakerrel, sem az exfeleségével, sem a sztorival. Gyanúsak a flashbackek, ahol Baker és Karen közös gyermekét látjuk, és gyanús a monotónia, amely sehogyan sem illik egy hús-vér emberekkel teli filmhez, ennyire nem vehetnek palira bennünket. Steve Knight rendező nem túl kegyetlen, egy darabig húzza a dolgot, de aztán, akaratlanul is leleplezi magát, és a filmet is.

Akaratlanul, hiszen jóval hamarabb fény derül a turpisságra, mint ahogy az a sztoriból következne. De akármelyik ponton döbbenünk rá, hogy mi is történik, nagy meglepetés aligha ér bennünket. Vannak elképesztő csavarok a filmtörténetben a Közönséges bűnözőktől a Hatodik érzéken át a Más világig, a Vihar előtt sajnos nem sorakozik fel ezek mellé, hiába szerette volna ezt a forgatókönyvért is felelős Knight. Az említett filmekben felépítenek egy világot, ami olyan hihető, hogy szinte már benne is élünk, és akkor hirtelen egy rántással már a földön fekszünk a plafont bámulva, és azt motyogjuk magunk elé, hogy ilyen nincs. A Vihar előtt semmit sem ránt ki, nincs mit kirántani ugyanis, a világ, amit felépítettek teljesen alkalmatlan arra, hogy belehelyezkedjünk, hogy higgyünk a szereplőknek. Így hanyatt esés helyett, csak tördeljük a kezünket, hogy erre mi szükség volt.

Mert valóban, a nagy csavartól visszafelé összerakhatjuk a sztorit, és értelmet nyer néhány dolog, de egyrészt közel sem minden, másrészt pedig, még ha helyükre kerülnek a dolgok, attól sem leszünk boldogabbak. A végén már szinte sajnáljuk, hogy történt egyáltalán bármi is, mennyivel jobb lett volna elnézni a végtelenségig, ahogy Matthew McConaughey őrülten kergeti a tonhalat, amit úgysem fog ki soha, a felbukkanó exneje pedig a meg nem valósítható ötlettel csábítja. Egy végtelenített film, amiről bármikor kijöhetünk a moziból, és ha kedvünk tartja, és baromira unatkozunk, vissza is térhetünk, és nem hagytunk ki semmit, a szereplők ugyanazt csinálják, a hal pedig ugyanúgy röhög az uszonyába. Még ez is jobb lett volna, mint amit végül összehoztak.

És úgy tűnik, sokan vannak ezzel így, a nagy dobásnak beígért film, hatalmasat bukott (az Anne Hathaway karrier-mércével mérve a legpocsékabb nyitányt produkálta). Az újságok így most a dicshimnuszok helyett azzal vannak tele, hogy a stáb milyen csalódott a borzasztó fogadtatás miatt, de szerencsére megtalálták a bűnbakot a terjesztésért felelős cég személyében. Arra mondjuk nem tértek ki, hogy a Rotten Tomatoes oldalán miért áll 23 százalékon a Vihar előtt összesített értékelése. De ez legyen az ő problémájuk. A miénk meg az, hogy mindezek ellenére mégis megnéztük a filmet.